A sztori szubjektíve

Én vagyok az SZDSZ-es a XII. kerületi önkormányzat Kulturális és Oktatási Bizottságában.

Megkaptam a következő ülés előterjesztését. Az egyik napirendi pont: "A II. világháborúban elesett XII. kerületi polgárok emlékművének elhelyezése."

Príma, gondoltam, aztán elolvastam és rosszul lettem.

Egy négy és fél méteres turul hatméteres talapzaton a Böszörményi - Istenhegyi - Németvölgyi háromszögében a kis park helyén. Az "áldozatok", néha az "elesettek" emlékére, sok-sok névvel (azóta kiderült, 1132) a talapzaton.

Röhejes, mert nem csinálunk turulokat 2004-ben.

Kár, mert kár a parkocskáért.

Sok érte 30 millió.

Az ilyen helyek a neonácik kedvenc gyűlhelyei és sajnos tőlük is rosszul vagyok.

De a legsúlyosabb, hogy ha úgy általában az "áldozatoknak" lesz, akkor durva blaszfémia. A turul akkor éppen az állam kedvenc jelképe volt. Az áldozatok majd mindegyikét az az állam küldte a halálba: kit a reménytelen orosz frontra, kit a gázkamrába, kit a Dunába, kit a fosztogató orosz katona géppisztolya elé.

Ezeket némileg cizelláltabban elfújtam a bizottsági ülésen, aztán a képviselő-testület ülésén. Azért a Fidesz és a MIÉP megszavazta, hogy legyen.

Semmi vész, gondoltuk mi, a köztéri emlékművekről a fővárosi önkormányzat dönt, hátha ott majd nem tetszik. Nem is tetszett, nagy többséggel leszavazták. Gondoltuk, ezzel kész.

Mitnyan polgármester nem szűnt meg emlegetni, hogy ő bizony akkor is.

Egy önkormányzati irodavezető lelkesen mesélte, hogy készül a turul, és milyen klassz.

Aztán egyszer csak megjelent a kék palánk a parkocska körül, "Parkrendezés, szoborkörnyezet-kialakítás", valami ilyesmi van a táblán.

Mesélik, hogy mindjárt avatják a szobrot. A fővárosi határozatok óta törvénytelen is a dolog.

A polgármesterek azt mondják az esküjükben, hogy a törvényeket megtartják és megtartatják.

Ezért indítottuk ezt a tiltakozó akciót.

Kecskés Márton

Lap teteje